lítium

Anyát a háború kitörése óta nem lehet elérni. J-vel hadiszállást (kac) rendeztünk be a szobámban, behoztuk az összes gépet és folyamatosan a neten lógunk és egymás mellett mennek a különböző híradók. Egy kicsit zajos.
Megkérdeztem J-t nem gondolja-e hogy esetleg hivatalosan érdeklődhetnék a hadseregnél de azt mondta hogy szerinte most ezzel ne zargassam őket amiben van valami de közben majdnem megbolondulok mert annak ellenére hogy hajlamosak vagyunk a veszekedésre anyám mégiscsak az anyám és ha bármi baja lesz NEKI IS  soha nem bocsátom meg magamnak hogy olyan csúnyán leüvöltöttem (nem is egyszer) Tulképp kifejezetten hálás vagyok hogy Iránban van és nem valamelyik terraformálási telepen. Illetve volt telepen.
Persze amit legelőször megpróbáltunk kihámozni a hírektől az az h mi  fasz van hogy most akkor jönnek és lerohanják-e a földet és én mindig azt hittem illetve hát nem hittem de az a kevés science fiction film műveltségem arra a logikára késztetett hogy
a. vagy könnyű velük kommunikálni
b. vagy egyértelmű a céljuk.
Ehhez képest már az is hatalmas megkönnyebbülésre készteti a kormányt hogy az űrhajóik hasonlóan festenek mint a miéink és általunk is értelmezhető technikákat használnak (többnyire) pl haladnak valahonnan valahová de állítólag mindenféle kommunikáció kísérletet mondott. A kormány szerint lítium kell nekik (az űrhajóikhoz? enni?vagy csak úgy mert gyűjtik?) a végső céljukat nem ismerjük és nem a Földre van szükségük hanem a Jupiter-övre vagyis tök jól megúsztuk volna ha a Ciolkovszkij-telep nem pont a Jupiter-öv határán lenne. Lett volna. A gond csak az hogy én például a magam részéről simán megengedném nekik hogy benzinkútnak  használják a Jupiter-övet de kifejezetten ellenségesek a mi űrhajóinkkal szemben (a kifejezetten ellenségeseket remélem az Elnök is „”-ben értette). Felrobbantottak egy teljes kibaszott telepet.
Hogyan lehetne elmondani nekik hogy mi leszarjuk a lítiumot vigyék csak amennyit akarnak? Szemmel láthatóan fölényben vannak. Én nem értek ehhez, de még én is látom hogy a kormány be van szarva és az Elnök aki mindig olyan magabiztos most csak hebeg-habog mint én egyháztörin, és az egyetlen megoldásnak azt látja hogy mozgósítsa az összes elérhető embert (egészen eddig úgy tűnt, hogy túl sokan vannak a Kerületekben) egymás után küldje az újabb és újabb űrhajókat a Marsról a Jupiter-övbe, mintha ezzel kijjebb lehetne imádkozni az idegeneket a naprendszerünkből, vagy nyilvánvaló tenni számukra, hogy a miénk.
Aztán letöltöttük a listát arról hogy milyen háztartási eszközök és termékek tartalmaznak lítiumot, összeszedtük őket és kiraktuk a ház elé a rendelet szerint, hogy elszállítsák megsemmisítésre. Hát őszintén nem nyugtatott meg a dolog.
Azt vettem észre hogy máshogy tartom magam, mint eddig, megfeszítem és kicsit berogyasztom a nyakam, mintha attól félnék, hogy bármelyik percben megjelenik fölöttem egy teljesen ismeretlen űrhajó és lőni kezd, és mintha az enyhén meggörnyesztett gerincemmel összehúzhatnám magam olyan kicsire és jelentéktelenre, hogy ne vegyen észre.
Bármilyen halálnemmel ki tudnék egyezni, még Lolitáéval is, ha ismerős lehetne. Mármint így... nem tudom. Az hogy nem tudok semmit azt mindennél rosszabb, ez olyan mint apa apát is el lehetne felejteni lassan ha tudnám hogy nem csak eltűnt két éve hanem lelőtték felkoncolták akármi, anyával kapcsolatban is meg lehetne nyugodni ha tudnám hogy él még és hogy pontosan hol van, és az idegenekkel kapcsolatban még az is sokkal érthetőbb lenne ha rádióüzenetet küldenének, hogy gyáá, most elvesszük tőletek a Földeteket, de nem küldenek ezek semmit, csak betolakodtak az életterünk szélére nem is a közepére, csak a szélére ahol egyszerűen csak még ebből a távolságból is zavaróak és hatalmasak és halálosak és mindent összevetve ebben a fenyegető némaságban és nyilvánvaló  erőfölényükben minden dolognál félelmetesebbek, amit néztem láttam olvastam vagy csak elképzeltem valaha.

j megoldja

Amikor beléptünk a lakásba akkorra jöttem rá hogy mindennek vége amit addig ismertem és hogy én ezzel egészen egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen ránéztem valamire és nem tudtam értelmezni mi az. Hogy egy cserepes virág, a riasztó gombjai, az ID-kártya a kezemben, mi afaszért remeg a kezem eleve, egy bögre a kijelző mellett a konyhapulton. Mintha az árnyékok meg a fényviszonyok nem lettek volna normálisak. Így ránéztem és elméláztam hogy most mi van, mi az a tárgy, mit keres ott, mi a funkciója és egyáltalán én magam ki vagyok?
Nem bőgtem vagy ilyesmi ha bőgök akkor max. csak nagy baj van de úgy tűnik ha világkatasztrófa van mézinek elfogynak a könnyei pedig lehet h megnyugtatott volna. Úgy éreztem mintha kiszáradtam volna teljesen.
Csak bementem a szobámba körbenéztem de nem ismertem a szobámat sem abban a pillanatban, az átizzadt ruhámban cipőstül lefeküdtem az ágy előtti fehér szőnyegre és behunytam a szemem és arra gondoltam h nem vagyok semmi. Nem vagyok semmi nem vagyok senki a körülöttem lévő dolgok is megszűnnek létezni minden megszűnik létezni és feloldódunk valami nagy fehér hűvös puhaságban, mint amilyen ez a szőnyeg. És ez békével és nyugalommal tölt el.
Aztán bejött Joon és lefeküdt mellém és átkarolt a karjaival és a lábaival is és egymáshoz simultunk de nem úgy, hanem úgy mintha csak meleget akarnánk adni egymásnak a has a hasnak mellkas a mellkasnak comb a combnak ésatöbbi és így feküdtünk sokáig és közben már gondolnom se kellett rá egyszerűen tényleg nem voltam semmi többé.
Lehet hogy el is aludtam.
Egy idő után aztán Joon felkelt és azt mondta hogy szerinte egyetlen ésszerű opció van. Mondom mi. Az, hogy felmegyünk a társasház edzőtermébe és gyakoroljuk a krav magát meg a manuális önvédelmet.
Hát akkor én felültem és hirtelen megint én voltam, a kicsi szőke Mézi a kedvenc edzőcipőmben, izzadtan de legalább éltem és a kezemben volt az ID-kártyám is és Joon is élt, és ezen a Joon ötletén úgy elkezdtem röhögni hogy végre kicsordultak a könnyeim is, ahogy elképzeltem hogy majd a krav maga megvéd minket az alien inváziótól. De végül ez lett. Megfeleztük az ebédemet aztán felmentünk és órákon keresztül püföltük a zsákokat meg egymást amíg csak meg bírtunk állni a lábunkon kábé és annak ellenére remekül szórakoztunk hogy ennek az egésznek értelme és tulajdonképpen lehetősége sem volt.

bamm

Nem írtam egy bő napja de valószínűleg mindenkivel ugyanaz történt ezalatt a nap alatt szóval gondolom senki se az én picsányi blogomat olvasta. De hozzászoktam ahhoz h (majdnem) minden szart leírok ide szóval.
Az önvédelmi óra után írtam az utolsó bejegyzést és akkor elhatároztam h az a nap lesz életem Legjobb Napja (nézzetek a dátumra- hahhhhahahahah ilyen amikor mézi a legjobb formáját hozza, mint általában)
mert addig nyúzom J-t amíg be nem vallja hogy mégis teljesen odavan értem, hiszen ez a gesztus ez elég nyilvánvaló volt és még azt is kitaláltam hogy elhívom h sétáljunk egyet a botanikus kertben. Ja. Ilyenekre emlékszem. How funny.
Meg hogy ellenőriztem hogy az automata küldött-e smst megérkezett-e az ebéd a costestől és ott ültem az egyik fotelben a lépcsőfeljáróban (hosszúszünet volt) és vártam h J jöjjön fel az öltözők felől és együtt menjünk tovább az irodalom előadóba és akkor bekapcsolt felettem a kivetítő és megjelent az igazgató feje és közölte hogy vészhelyzet forog fenn (van egy százasom rá h valóban ezt mondta) és dadogott meg izzadt én meg csak ültem és éreztem hogy zsibbadni kezd a vállam de nem a kickboxtól valószínűleg
és hogy kapcsolja a kerületi híradó közvetítését mert az Elnök egy percen belül élő beszédet mond a kialakult háborús helyzettel kapcsolatban. Na ebben a pillanatban azért jó hogy éppen ültem mert ha állok biztos összecsuklik a lábam alattam mert azonnal eszembe jutott anya iránban a következő pillanatban pedig a harmadik kerület és J és hogy hálaistennek hogy épségben visszatért mert tutira ott van valami para ahogy anya szokta fejtegetni akik kirobbanthatják a harmadik világháborút azok 

a. a pakik a maradék olaj miatt
b. a rengeteg ferdeszemű akik mind be akarják hozni a pereputtyukat a kerületekbe (ezek anya szavai esküszöm)

no de ahogy végiggondoltam én is csak erre tudtam gondolni hogy vajon mégis melyik verzió léphetett életbe és akkor bekapcsolt a közvetítés és az első dolog amit megláttam egy hatalmas nagy űrhajó volt és így néztem hogy MI A FASZ?????
Levert a víz és közben meg röhögnöm kellett de lehet h inkább csak vinnyogtam volna megint, nem tudom és aztán mutatták a képeket a Ciolkovszkij-telepről meg a felrobbant űrhajókról amik még olyan irdatlan nagy távolságból is hatalmasak voltak és szénfeketék és akkor elkezdődött egy lista az áldozatok nevével és mellette ott villogott egy figyelmeztetés hogy a hozzátartozók jelentkezzenek a rendőrségen az ID-kártyájukkal hogy az áldozatok hamvainak hazaszállítása és Facebook-fiókjának törlése elkezdődhessen és ahogy egymás után villantak fel a profilok és mellettük h „meghalt” „eltűnt” (inkább az előbbi) és még mindig nem tudtam h mi történt akkor már az egész űrhajós dolog annyira nagyon nem tűnt viccesnek. És az volt a legriasztóbb hogy egy idő után feltűnt hogy sebesültekről egyáltalán nem is esik szó meg hogy szabályosan nem kapok levegőt de szerencsérefutva jött J a lépcső felől és közölte h most hazamegyünk és megvárjuk ott amíg rendeződik a helyzet.
Ennyit mondott, teljesen higgadtan, mintha nem most tört volna ki a háború. (A háború, amit anyám mindig ww3ként emleget: és tessék, ha jobban belegondolok végeredményben neki van igaza)
Igazából biztosan meg kellett volna kérdeznem h mégis hogy jön ő (Joon) ahhoz h engem ide-oda parancsolgasson meg h akkor hogy is áll a helyzet, mi van a reggeli veszekedéssel mire jutott kettőnk ügyével kapcsolatban, végül elment-e tüntetésre mi történt vele útközben h úgy néz ki ahogy, de nem tettem fel  kérdéseket, hanem felálltam és odamentem hozzá, megfogtam a kezét és csináltam amit mondott. Tök nyilvánvaló volt, hogy azt fogom csinálni, amit mond. Nem volt helye kérdéseknek. Nem volt rá idő.
Az adás tovább folytatódott és mindenki kiabálni és rohangálni kezdett a folyosókon amit furcsa volt látni a suliban ahol mindig olyan kimértek és komolyak az emberek a flancos egyenruhájukban. Meg eleve nem értettem a helyzetet hogy miért itt kell visítozni a Callisto hold miatt a pánikot értettem de hogy a rohangálás mit old meg azt nem. J bezzeg nagyon higgadt volt bár neki is izzadt a tenyere de uralkodott magán és azt javasolta h öltözzek át utcai ruhába és amíg én úgy ahogy elbújtam a biosz előadó előtti pálma mögé (minden mosdó tele volt) addig ő megpróbált páncélautót rendelni de nem járt túl nagy sikerrel.
Végül összepakoltuk minden cuccunkat a kártya és a mobil kivételével bezártuk a szekrényeinkbe és elindultunk gyalog. Nem igazán érdekeltek a pontjaim abban a pillanatban de mindketten lehúztuk a kártyánkat és J meggyőzte Tepsi bácsit hogy elengedtek minket amiről persze mind a hárman tudtuk hogy hazugság.  

Tepsi bácsi valószínűleg azért engedett ki minket mert nem hisztériáztunk és mert Joon valami miatt különösen a kedvence de a főbejárat zárva is volt szóval megsúgta a napi kódot a nagy önvédelmi gyak-pálya melletti ajtóhoz. Elmondhatatlanul hálás voltam neki de rohantunk is hogy kijussunk mielőtt igazi para lenne mert már kezdett durvulni a helyzet.
Persze hát ha azt hittük hogy odakint jobb lesz akkor tévedtünk. Az emberek egyszerűen meg voltak bolondulva. Nagyon örülök h J és én is olyan komolyan vesszük a krav magát mert így hogy szorosan fogtuk egymás kezét és nem hátráltatott az iskolatáska így egy kicsit bátrabbnak éreztem magam. J erős és magas én pedig annak ellenére hogy pöttöm vagyok mint egy babszem, azért elég jól kenem a dolgot. Persze így se tudom hogy úsztuk meg élve mert egyszerűen az emberek nem törődtek egymással, olyan volt mintha nem látnának vagy nem hallanának, és a buszok meg az autók is összevissza tülköltek meg feltolattak a járdára és az emberek üvöltöztek egy idő után az egész város tele lett artikulálatlan és rettegő üvöltözéshez ami olyan volt mintha nem is emberek lennének már a félelemtől, olyan volt mint egy nagy állatkert és én tőlük féltem abban a pillanatban.
Az látszott rajtuk hogy fogalmuk sincs volt hogy mit kezdjenek magukkal és az hogy az összes hirdetőtáblán a kerületi adás ment egyáltalán nem javított a helyzeten. J inkább arra figyelt hogy merre is indulhatnánk el én pedig közben néztem a képeket és egyre borzasztóbban éreztem magam. Tudtam eddig is hogy nagyok a terraformálási telepek és hogy nem véletlenül viszik el a radioaktív űrhajókat a földről de ami a Ciolkovszkijon történt az egyszerűen felfoghatatlan és az a helyzet hogy eddig az a hold olyan kellemesen távol volt az életemtől most meg hirtelen mintha a fejem felett történt volna minden.
Én tudom h mindenki látta, és tudom h senki sem tudja többé elfelejteni de az ötvenhatos utca sarkán azon a tíz emelet magas képernyőn látni ahogy ég és lángol egy egész hold, az összes ember, a kókadozó növények a kísérleti telepeken, az épületek, a hajók, minden csupa fekete és vörös izzás... Úgy éreztem hogy a pánik beköltözik a testembe a szerveim közé mint amikor sérülésem van és pulzálni és remegni kezdenek az izmaim és van egy ilyen éles acélízű fájás a számban de nem volt idő erre mert tényleg haladnunk kellett hazafelé, az út páncélautóval is megvan egy jó húsz perc.  

Néztük az iskola parkolóját de nem voltak ott sem a sulibuszok sem a sofőrök aztán kimentünk a kerületi buszmegállóba de nem mertünk felszállni mert nagyon sokan voltak és J szerint ha egy ekkora tömeg rémült és irányíthatatlan akkor bármi megtörténhet, én pedig igazat adtam neki, szóval úgy döntöttünk hogy gyalogolunk.  

Megkérdeztem J-t mit gondol ne vegyünk-e valami élelmiszert mert nincs otthon valami sok de azt mondta hogy most úgyis hirtelen kifosztják a boltokat, tülekedés lesz és pánik, neki pedig megvannak a kapcsolatai hogy később ételt szerezhessünk, és amúgy is egy-két napon belül vissza kell állnia valamiféle rendnek, szóval egyelőre menjünk haza ne legyünk az utcán legyünk biztonságban.
Gyalogoltunk hazafelé és egy idő után átváltottunk arra a lassú de határozott és biztos kocogásra amit hosszútávfutáson használunk és amivel órákig el lehet lenni. Ez a mozgás kicsit realizálta a dolgokat amik egyre inkább elvesztették a valóságosságukat körülöttünk pedig látszólag semmi nem történt mert ugyanúgy sütött a nap és ugyanúgy surrogott a talpunk a betonon mint azelőtt de az összes képernyőn pusztulás volt és hatalmas nagy űrhajók és mire hazaértünk nemcsak én de az összes kerületek egy életre megtanultuk azt a nevet, hogy
céta-teti.