lehetetlen vagyok

Reggel nem csak úgy vitázgattunk J-vel hanem komolyan összevesztünk. Vagy nem tudom mennyire volt komoly. Egészen úgy veszekedtünk mintha nem is csak barátok lennénk: az egyetlen fejlődés amit fel tudok mutatni az Ügyben. Az egész a croissant fölött kezdődött mert végül csak nálam aludt azt a hisztit amit le kellett érte vágnom és ahogy nézte a telefonját a kávéja mellett kiderült hogy a harmadik kerületben tüntetnek a kamerafelszerelések ellen, meg amiatt is mert ugye ki kell fizetni a társasházaknak az összeg felét – ami nekünk ugyan piti ügy de ha eszembe jut az öregasszony a gardróbnyi lakásában akkor már értem a tüntetést.

J erre felállt vette a kabátját és csak így egyszerűen közölte hogy szia akkor én most megyek tüntetni.
Én mondtam neki hogy fél órán belül lent kell lennünk a páncélbusznál és nincs több esélye lógni a suliból és nagyon komolyan megkértem rá hogy ne menjen el, de hajthatatlannak tűnt. És akkor elszakadt a cérna, Mármint előtte: úgy értem J előtt még sosem csináltam ilyet de hát ami késik nem múlik, az elmúlt pár napban úgy tűnik ez lett a specialitásom. Szóval elkezdtem bőgni. Leborultam a konyhapultra és zokogtam.

És azt mondtam neki, hogy teljesen egyedül vagyok nem is találkozok a régi barátaimmal nem bulizok minden este Beusnál nem iszom alkoholt nem drogozom nem fekszem le hetente legalább két sráccal nem csinálok semmi extrát, ha szeretné tanulok meg dolgozok készülök az érettségimre nézegetem a pontszámokat az egyetemeken igyekszem majd megfelelni neki mert ő olyan okos és azt akarom hogy méltó legyek hozzá és tényleg odateszem majd magam és amúgy is a lehető legjobb vagyok és megvetem az ágyát ha leereszkedik odáig h nálam aludjon és ha nem venné észre loholok utána suliban és már amiatt öröm tölt el hogy egymás mellett van a székünk a munkapad mellett és tényleg nem kérek mást cserébe csak hogy egy kicsit a franc essen belé legalább néha mondjon már nekem valamit.
Ha akarja befogadom a kisszobába (az ürügy tegnap az volt hogy messze lakik anya üzemétől, de úgy érzem, eleve nem szívesen jár haza bár ez a kettőnk szempontjából kicsit off) és nem is az fáj hogy nem történt semmi éjszaka és úgy viselkedik mintha csak a jóbarátom lenne (persze amúgy a legjobban ez fáj) hanem hogy sosem beszél, nem oszt meg velem semmit, úgy kezel mint egy kedves kócos gyereket mintha az unokahúga lennék kábé nem mondja el hova tűnik el néha suli után előtt vagy kik a barátai rajtam kívül vagy miért fontosak számára ezek a hülye tüntetések. 

Ennyire voltam tőle hogy szerelmet valljak neki (kind of) de abban a pillanatban csak az foglalkoztatott hogy nagy nehezen megpróbáljam abbahagyni ezt a szörnyű vinnyogást, mert láttam J arcán hogy most ez nem nagyon hatja meg.

Ott állt az ajtó előtt kezében a bőrkabátjával és szótlanul bámult rám (és gyönyörű volt persze a maga, khm, a maga Joon-féle módján). Végül megnyugodtam és néztem rá hátha válaszol.

És ahogy egyre csak hallgatott és hallgatott egyre jobban tisztában voltam azzal hogy adegy gecire leégettem magam adkettő most kimegy azon az ajtón és nem jön vissza többet. És aztán valóban megfordult és kiment azon az ajtón egészen puhán tette be maga után én pedig befejeztem a reggelit, eltüntettem a sírás nyomait az arcomról és most elindulok a suliba.